Agytakarítás

1. A „nyomorért segélyt" és a „segélyt közmunkáért" elv helyett a „tanulást és közmunkát" elv érvényesítése. Hiába söpör valaki az utcán, a képzettsége attól nem fog növekedni, ez csak a képzetlen munkaerő szinten tartására jó. A többségi társadalom hordozza a nagyobb felelősséget: mielőtt bármilyen követelményt állít a kisebbségek felé, biztosítani kell a tanulás és (köz)munka lehetőségét.

2. Antiszociális viselkedések és a bűnözés terjedésének megakadályozása. Mely pont csakis akkor érvényesíthető, ha az első pont maradéktalanul teljesül. A kulcsszó: lehetőségek és szabályok kettőssége. Aki nem fogadja el e szabályokat, ráadásul képtelen élni a többségi társadalom által biztosított felemelkedési lehetőségekkel, azt nem megérteni kell, hanem a hatályos törvények alapján börtönbe dugni. Bűncselekményre nem adhat felmentést a származás. Továbbá a hatékonyabb bűnüldözéssel ki kell fogni a szelet az önbíráskodó és szélsőséges militarista szervezetek vitorlájából.

3. A jelenlegi segélypolitika gyökeres átalakítása. Az élet nem Kusturica-film, itt egyáltalán nem vicces, ha valaki csinál tizenhét gyereket, aztán élete hátralévő napjait a kocsmában tölti. Az ehhez való jogot nem lehet elvenni, de a gyerekcsinálásért járó pénzjutalmat, és súlyos esetben a gyerekeket is, igen.

4. A szociális kártya országos szintű, minden segélyezettre kötelező bevezetése. Segély csak fényképes kártyára kapható, mely így megvéd az uzsorásoktól, alkohol és dohánytermék ugyanakkor nem vásárolható vele (szociális ellátások célzottsága), de felmutatására jelentős kedvezmények nyújthatók.

5. A nyomortelepek felszámolására, az analfabetizmus megszüntetésére szánt források biztosítása, évtizedre szóló törvény keretében. A két említett területen való lépés elengedhetetlen, prioritást kell, hogy élvezzen a polgárháborús helyzet megelőzése miatt. A forrásokat minimum 10 évre, törvényileg garantálni kell.

6. A cigányság autonóm választásán alapuló, valódi önkormányzati politika. Az OCÖ távolról sem mutatja egy demokratikus országhoz méltó szervezet képét, ugyanúgy az is tarthatatlan, hogy a nemroma politikai osztály a cigánysággal csak a választások közeledtével számol.

7. Húsz év cigánypolitikájának értékelése, a tanulságokkal való kemény szembenézés. Senki, semmilyen fórumon sem értékelte átfogóan, szakmai szemmel a 1989-2009-ig tartó magyar cigánypolitikákat, holott csak erről az alapról lehet továbbmenni. Érdemes felidézni a mondást: „Azt nem tudom, hogy merre menjünk. De azt már igen, hogy merre ne." Csak két területet említve: ki kell mondani a milliárdos költségvetésű, láthatóan semmilyen eredménnyel sem járó plakátkampányok pazarló mivoltát, a falusi digitális táblák feleslegességét.

8. Közösségek, szellemi és anyagi holdudvarok hálózatának megteremtése az ügy mögött. Az anyagi forrásokat plakátkampányok és digitális táblák helyett önkéntes közösségek támogatására kell fordítani: az egyház cigánypasztorációjára, cigány művészeti közösségek, cserkészcsapatok és más, önkéntes normakövetésre ösztönző közösségek megteremtésére.

9. Az egyértelműen káros cigányreprezentáció média-megjelenéseinek korlátozása az ORTT által. A cigányság kulturális elmaradottságát, antiszociális viselkedését hangsúlyozó, nyilvánvalóan feszültségkeltő műsorok megszüntetése. Örök példa Gáspár Győző több kereskedelmi adón látható műsora, mely szívós munkával igyekszik többségi tudatba vésni, hogy a magyar cigány buta, ronda ruhákban jár, és nem dolgozik. Ugyanerre a lapra tartoznak zenei klipek, az alvilági és gettólétet büszkén járható útként feltüntető műsorok.

10. Szemléletváltás a rasszizmus és antirasszizmus megítélésében. A cselekvés előfeltétele a frusztrációk oldása. El kell ismerni, hogy az esélyegyenlőségről papolókban is van félelem, gyermekeiket ők sem járatnák nyomornegyed melletti iskolába. Semmi esetre sem szabad anyagi segítséget, támogatást nyújtani a politikailag érdekvezérelt (vagy egyszerűen hibbant) fasisztázóknak, megélhetési egyenlőségpártiaknak.

Az összeállításban forrásunk volt Giró-Szász András Fullasztó levegőjű gettótestület c. írása, a Heti Válasz Monokról készült összeállításai, Forgács István (a European Roma and Travellers Forum szakértője) cikkei, a Reakció „kormányprogramja", valamint Barna veszedelem in da house c. cikke és a Hofher Józseffel készült IGEN-interjú.

A saját felelősségét nem tudatosító önkéntes munkás épp olyan gondokat okozhat egy-egy civil szervezet működésében, mint a posztjához a végletekig ragaszkodó, elfásult vezető - derül ki Borka Balázs lapunknak adott interjújából. A szakember által vezetett, számos szervezettel hosszú távú kapcsolatban álló Civil Partner Kft. több nagyszabású adománygyűjtő kampányban vett már részt; többek között a katolikus egyház „egy százalékos" kampányát is rendszeresen szervezi.

A Civil Partner Kft. - mint arra nevéből is következtethetünk - a civil szervezetekkel foglalkozik. Milyen módon?

Főként pénzgyűjtéshez kapcsolódó szolgáltatásokat nyújtunk. Ezek egyrészt a személyi jövedelemadó egy százalékának gyűjtésére irányulnak: a törvényi szabályozás figyelésétől és az adózási statisztikai adatok elemzésétől kezdve a stratégiaalkotáson, az üzenetek megfogalmazásán, a célcsoportok és a kommunikációs csatornák meghatározásán át a kampányok lebonyolításáig és értékeléséig. Teljes körű szolgáltatást nyújtunk; nem is tudunk az országban más cégről, amelyik ilyen komplexen vállalkozna erre. A másik fő tevékenységünk az adománygyűjtés. Ezen a területen erősségünk a nagy léptékű, nagy tömegű gyűjtés. Ez azt jelenti, hogy nem néhány nagy adományozóra koncentrálunk, hanem sok kis támogatót, magánszemélyt és céget próbálunk megnyerni. Ez - bár a kezdeti költségek magasabbak lehetnek - folyamatosabb, biztonságosabb bevételi forrást jelent, hiszen akár egyetlen nagy adományozó kiesése veszélybe sodorhatja az adott szervezet költségvetését. Ez a kockázat nyilván sokkal kisebb, ha több száz, több ezer, vagy akár több tízezer adományozó van a háttérben. Ebben az esetben nem is csupán „fund raising"-ről, azaz adománygyűjtésről, hanem „friend raising"-ről, azaz „barátgyűjtésről" kell beszélnünk.

Ez azt jelenti, hogy a szervezetek akár az önkénteseik utánpótlási bázisaként is tekinthetnek ezekre az adományozó „barátokra"?

Az emberek alapvetően azért adományoznak, mert így részt tudnak venni valamilyen általuk fontosnak tartott ügy megsegítésében, amit személyes jelenlétükkel nem tudnának támogatni. Az adományozók többsége meg is marad ebben a helyzetben. De mivel az adománykérés folyamatában is törekszünk a személyes megszólításra - részletesen bemutatjuk a támogatandó programot, megköszönjük a küldött adományt, beszámolunk az elért eredményekről, azaz a támogatás hasznosulásáról, meghívót küldünk a szervezet különböző nyilvános rendezvényeire -, ez a „friend raising" valóban alkalmas önkéntesek megnyerésére is. Mindig az az alapállásunk: az adománykérés nem kunyerálás, hanem a lehetőség felkínálása, hogy az illető valami jóban részt vegyen.

Az adománygyűjtési kampányokban nyilván tapasztalják, hogy bizonyos ügyekhez könnyebb, másokhoz nehezebb támogatókat találni.

Valóban, a „könnyzacskó-projektekre" könnyebb pénzt szerezni. Tipikusan ilyenek a beteg gyerekek, valamint az állatmenhelyek. Vannak egészen szűk csoportok is, mint például a leukémiás gyerekek, akik csak nagyjából ezred annyian vannak, mint mondjuk a balesetes gyerekek, mégis kiemelkedően nagy támogatást vonzanak. Az „adománygyűjtő piac" nagy hányadát ezek a projektek fedik le, és persze az ehhez hasonlókat célozzák meg azok a szervezetek, amelyek egy részéről sejthető, hogy elsősorban üzleti megfontolások vezérlik őket, és kevésbé a rászorulók tényleges segítése...

A Civil Partnernek volt már dolga ilyen „álcivil" szervezettel?

Nem volt, és ennek nemcsak elvi, hanem gyakorlati okai is vannak. Hozzánk általában akkor fordul egy szervezet, ha nincs elég kapacitása, pénze vagy szaktudása egy kampány professzionális megtervezéséhez és lebonyolításához. Viszont egy olyan szervezet, amelyik valójában az üzleti haszonra törekszik, valószínűleg többnyire rendelkezik a fentiekkel, és nem célja, hogy egy hozzánk hasonló külsős belelásson a kártyáikba.

Ebből az is kiderül: az ügyfeleik kártyáiba bele kell látniuk ahhoz, hogy hatékonyan segíteni tudjanak...

Ez a szolgáltatás nem úgy működik, hogy jövünk, megjavítjuk a vízcsapot, aztán elköszönünk. Átfogó beszélgetéseken igyekszünk minél jobban megismerni a megbízóink céljait, lehetőségeit, és hosszú, több éves kapcsolatokra törekszünk. A kampányok lebonyolítása mellett esetenként szervezetfejlesztési tanácsadást, trénerkedést is vállalunk - ennek hatékonyságára éppen a hosszú távú kapcsolat ad jó lehetőséget.

Trénerként milyen tanácsot adna azoknak a civil szervezeteknek, amelyek az önkénteseiket szeretnék hatékonyan foglalkoztatni? Tipikus gond szokott lenni, hogy aki ingyen dolgozik, attól nem lehet semmit szigorúan számon kérni.

Ilyen általános kérdésre konkrét tanácsot nem, inkább irányelveket tudok mondani. Bizonyos szempontból az önkéntest is úgy kell kezelni, mint egy cégnél dolgozó munkavállalót. Pénzt ugyan nem kap a munkájáért, de ettől még van felelőssége, és lehet őt szembesíteni azzal, hogy milyen következményekkel jár, ha nem végzi el a feladatát. Lecsúszhatunk egy határidőről, elmaradhat egy pályázati támogatás, a szervezet elveszítheti a szavahihetőségét, kockáztathatja a hírnevét - aminek pedig különösen nagy jelentősége van egy civil szervezet esetében.

Ha belegondolunk, jó esetben egy cégnél is hasonló dolgok motiválnak egy munkavállalót, és nem annyira a büntetéstől, a pénzlevonástól való félelem.

Pontosan. Az „egy csapat vagyunk" érzése itt is, ott is fontos motiváló tényező. És annyiban is hasonló a helyzet, hogy az önkéntes munkának is megvan a maga jutalma, ha nem is pénzben fejeződik ki. Jutalom, hogy valaki az adott közösséghez tartozhat, hogy itt új - és más területeken is hasznosítható - készségeket sajátíthat el, hogy személyes kapcsolatokat építhet, amelyeket majd akár a pénzért végzett munkakörében is hasznosíthat. Ezek olyan „juttatások", amiért igenis el lehet várni a jó és pontos munkát.

Egy másik jellemző gond egyes önkéntesek túlzott „kizsákmányolása".

Elsősorban a vezetők dolga, hogy ne hagyják az önkénteseket kiégni, belefásulni a munkába. Erre tudatosan figyelni kell, mert ők maguk gyakran nem adják ennek jelét, ott tartja őket az elkötelezettség.

Sokszor persze épp a vezetők égnek ki.

Ők is veszélyeztetettek. Jellemző helyzet, hogy a vezető már elfáradt, de nem hajlandó átadni a helyét, hiszen akár egy-két évtizeden át beletette az idejét, a pénzét, feláldozta az üzleti karrierjét, netán ráment a családja... Ilyen helyzetben nehéz otthagyni a feladatot. Az öregedés is csökkentheti a belátási képességet. A vezető szűkebb környezete, a „régi harcostársak" pedig nem kezdeményezik a váltást akkor se, ha már látják, hogy baj van.

Ez persze érthető, és nem is ítélhető el, ha egy civil szervezetnél az emberiességi szempontok a szokásosnál nagyobb szerepet játszanak.

Ezzel teljesen egyetértek. De emellett az is fontos, hogy a civil szervezetekben a racionális erőforrás-gazdálkodás is szerepet kapjon. Különben az a jó ügy láthatja kárát, amiért a szervezet egykor létrejött.

A Via Margaritarum - a Gyöngyök útja - négy éve épült, 760 kilométeres zarándokút Mátraverebély-Szentkút és Mariacell között, melyre Gáll Zsófia, középiskolai tanár, a július 20-tól augusztus 23-ig tartó zarádoklat egyik szervezője invitál bennünket.

Az út érinti Magyarország legfontosabb városait: Budát, Esztergomot Székesfehérvárt, Veszprémet; valamint újra bekapcsolja Magyarországot Európa zarándok-vérkeringésébe: az országhatárt elhagyva belekapcsolódik a Via Sacrába, amelyet a Máriacellbe tartó zarándokok jártak és járnak, a Caminoba, amelyen Santiago de Compostelába zarándokoltak elődeink, és a Via Slavicába, amely a Rómába vezető ősi zarándokút.

Az út a nevét az élet gyöngyei füzérről kapta, mely Martin Lönnebo svéd evangélikus püspök ötletéből született. Tizennyolc gyöngyből áll, és minden gyöngyének sajátos jelentése van. Istent és önmagunkat, illetve életünk egy-egy szakaszát, területét szimbolizálják. Összefűzve a gyöngyök az életutat is jelképezik. Amikor a zarándokutat járjuk, ennek a gyöngysornak a segítségével elmélkedünk - meséli Zsófia.

Csatlakozhatunk hozzájuk gyalogosan vagy biciklivel, esetleg lovon vagy akár kerekesszéken is; az egész útra, vagy csak egy-egy részletére. A zarándokút öt szakaszból áll, ha úgy tetszik, mehetünk csupán az egyikre. Szálláshelyül, melyek egy-egy éjszakára vehetők igénybe saját hálózsákkal és polifoammal, úgynevezett ispotályok szolgálnak majd, melyek a középkori gyakorlathoz hasonlóan egyrészt a keresztény vendégszeretet alkalmai, hisz ingyenesek, adomány-alapúak, vagy csupán egy-két ezer forint hozzájárulást kell fizetni; másrészt azonban a zarándokoknak kell rendben tartani, takarítani. Ha magunk nem is tudunk részt venni a zarándoklaton, lehetünk vendéglátók, szállásadók, vagy bekapcsolódhatunk a szervezésbe, segíthetünk a hírverésben, és támogathatjuk a zarándokokat anyagilag vagy imáinkkal.

Arról pedig, hogy miért jó zarándokolni, és mi a célja ennek a zarándokútnak, a Caminót megjárt Zsófia így vall: nagy lehetőség Isten és önmagunk jobb megismerésére. Kiszakadva a hétköznapok gyors egymásutánjából, magunk mögött hagyva megszokott kényelmünket, a természet közelségében és saját emberi tempónkban járva lassanként megváltozik a látásmódunk: jobban kinyílik a szemünk, fülünk és a szívünk a szépre és a jóra, megsejtünk valamit abból, mi és ki igazán fontos az életünkben, merre halad életutunk, s mik boldogságunk alappillérei. Hiszem, hogy aki valóban Istent keresi a zarándokúton, az más emberként tér haza: mélyebb, nyugodtabb, reménytelibb, bizakodóbb és bölcsebb emberként, akinek célja van az életben. Másrészt fontosnak tartom, hogy ezt az utat felajánljuk Magyarországért, hazánk lelki megújulásáért, s imádságunkkal támogassuk országunk vezetőit, akikre a kormányzás igen nehéz feladata hárul.

A zarándoklat honlapja: www.viamargaritarum.info

A nagymama bizonytalan léptekkel közelíti meg a templomot. Harminckét éve nem járt a környékén sem. De most megváltozott a helyzet: megszületett a kis unoka. Meg kéne kereszteltetni...

Ha a nagymamának sikerül megtalálni a sekrestye ajtaját (és persze sikerül: a nagymama szívós fajta), és bent találja a plébános urat, alapvetően két lehetősége van. Az egyik: a pap különösebb köntörfalazás nélkül nyilvántartásba veszi, időpontot egyeztet, majd amikor eljön az a bizonyos szép vasárnap délután, megkereszteli a gyereket. A másik: a pap kérdéseket tesz föl: kekeckedik. Hogy miért is tetszenek úgy gondolni, hogy fontos lenne az a keresztelő. Hogy miért nem a szülők jönnek. És a kedves szülők össze vannak-e házasodva? És vajon miért nem? Utóbbi fajta papot a nagymama nem szereti. A kekeckedőt. Az ájtatoskodót. Aki jön a követelményeivel, közben pedig... Tudjuk, milyenek ezek. Vizet prédikálnak...

De ne legyünk méltánytalanok a nagymamával, ismerjük el: létezhetnek érvek arra, hogy miért nincs igaza a kekeckedő papnak. Az egyik érv: ugyan milyen jogon tagadhatja meg a pap a keresztség szentségének kiszolgáltatását, ha ezt a család kéri tőle? Ezzel máris az egyházjog dzsungelébe értünk, ahol e sorok írója nem jártas; forduljunk vissza erről az ösvényről. A másik érv: ha megkereszteljük azt a gyereket - akár hívők a szülők, akár nem -, legalább valamilyen kapcsolatba kerül az egyházzal, míg ha ellökjük magunktól, erre talán soha nem lesz más esélye. Ez az ösvény is dzsungelbe vezet, de nagyon is biztató irányba! Javasoljuk a keresztény olvasónak, hogy önállóan kövesse tovább a gondolatmenetet, akár lelkiismeret-vizsgálat formájában: mit teszek én azért, mit tesz az én közösségem azért, hogy az egyházközségünkkel laza kapcsolatba került embereket, családokat magunkhoz kössük? Vannak-e olyan programjaink, ahol a részvételhez nem kell elkötelezett hívőnek lenni, ahol nem a bennfentes keresztények bikkfanyelvét beszéljük?

De most térjünk vissza az érvekhez, és említsünk egy olyat, ami a kekeckedő pap igaza mellett szól. Ez az érv pedig nagyon fontos. Ugyanis ha valaki nem gyakorló hívőként lesz részese a keresztelés liturgiájának, lényegében kénytelen végighazudni a szertartást: pofátlanul és gátlástalanul. Mert a pap - ha addig le is mondott arról, hogy kemény kérdéseket szögezzen nagymama családjának -, a keresztelési szertartás folyamán mégiscsak kénytelen föltenni néhányat. Először is hitvallásra kényszeríti a jelenlevőket. Megkérdezi tőlük például, hogy hisznek-e Jézus Krisztusban. Fura lenne, ha a kedves családtagok erre a vállukat vonogatnák, vagy azt mondanák, hogy „hát, úgy a magunk módján...". Így aztán igennel felelnek; valószínűleg nem egészen őszintén, hogy finomak legyünk.

Aztán olyan kérdést is föltesz a pap, hogy a kedves szülők megígérik-e, hogy a hit tanítása szerint fogják nevelni gyermeküket. Kénytelen ezt megkérdezni, hiszen másként nincs is értelme a gyerekkeresztelésnek. Mivel a baba nincs abban a helyzetben, hogy felelőssége tudatában nyilatkozzon, az őt körülvevő - a gyermekkeresztelés alaphipotézise szerint: hívő keresztény - közösségnek kell nyilatkoznia helyette. Hogy miközben a gyermek e hívő közösségben nevelkedik, fokozatosan ébredjen tudatára, milyen fogadalom köti, milyen szentséggel ajándékozták meg őt egykor. Esetünkben hívő közösség ugyan nincs jelen, de a jelenlevők gépiesen igennel válaszolnak, miközben azért - ha egyáltalán megértették a kérdést - átsuhan rajtuk a sejtelem: egy túrót fogják ők a hit tanítása szerint nevelni a gyermeket. Hiszen ahhoz nagyjából tudni kellene, hogy mi a hit tanítása.

A kisgyermek tehát úgy találkozik életében először az egyházzal, hogy a körülötte álló családtagjai kórusban hazudnak. Tényleg ezt akarjuk? Jó, mondjuk a kisgyermeknek mindegy: szerencse, hogy még öntudatlan. De tényleg komolyan gondoljuk, hogy az Isten házában kórusban hazudó nagymamák és e hazugságot hallgatólagosan támogató pap találkozásából bármiféle megtérés csírázhat? Hogy egy ilyen esemény alkalmas arra, hogy az egyházat bárki szemében rokonszenvessé tegye? Ha nem így gondoljuk, akkor pedig érdemes, sőt, kötelező kekeckedni.

Éljenek a kekeckedő papok!

Többet ér egy alkalmazott, mint két önkéntes? Hogyan motiváljuk, hogyan kérjük számon önkénteseinket? Torzítja-e a pénz a célt, amiért a közösség harcol? Keresztény gyökerű közösségek vezetői az önkéntességről.

„Ezt hívják lázadásnak"

A világ, egyben Magyarország egyik legnagyobb önkéntes ifjúsági mozgalma a cserkészet; itthon mintegy nyolcezres tagságot számlál, szervezetében a legkisebb, hat-hét éves gyerekektől egészen a családos felnőtt vezetőkig minden korosztály megtalálható. A helyi szintű, illetve a közös (országos) munkáért összesen kb. 1000 fiatal felnőtt, vagy középiskolás korú vezető felel; az önkéntes önszerveződés szabályát 2006 óta egyedül a Magyar Cserkészszövetség (MCsSz) budapesti központjának vezetésével kapcsolatban fogalmazták újra.

Három évvel ezelőtt az MCsSz vezetőváltáson ment keresztül, mely egyben paradigmaváltást is jelentett: a hétköznapi ügyintézést immár fizetett alkalmazottak viszik. - Ők akár cserkészek, akár nem, nem a cserkészetben, hanem az MCsSz-ben dolgoznak. Ez fontos vízválasztó - tudjuk meg Solymosi Balázs cserkésztiszt, országos nevelési vezetőtől. - Attól kezdve, hogy a kisközösségeken felül összeszövetkeztünk egy szövetségben, új szervezeti szint jelent meg. Ezek az emberek azért kapnak fizetést, hogy az olyan munkákat, amelyekhez ténylegesen sok idő kell, amelyek esetenként csak munkaidőben végezhetők, intézzék el. Amikor a munkavégzésről beszélünk, akkor az önkéntestől három dolgot várok el: az idejét, a tudását, és a lelkesedését. Azt nem kérhetem, hogy kapcsolatait, pénzét, ingatlanját vigye bele. Emiatt jogosnak gondolom, hogy az önkéntes munkája közben felmerülő költségeket térítsük meg - mondja a cserkészvezető.

Az egyes csapatokban, kis közösségekben nem történt változás; a gyermeküket cserkésznek adó szülők is tudják, hogy egy, olykor százat jóval meghaladó létszámú, kéthetes nyári nagytábor szervezése mellett a vezetők is ugyanúgy befizetik a tábordíjat. - Elmondom, mi ez: ezt hívják lázadásnak, 2009-ben. - vetíti elénk egy másik, kis közösségben dolgozó vezető - A modern, piaci és kapitalista, ráadásul esetünkben városi körülmények közt élő gyerek számára két hétre elvonulni az erdőszélre, tábortűz körül táncolni (néha ordítozni), egyenruhában menetelni, egy halom széldeszkából kaput ácsolni, éjszaka riadózni, mindezt minden kényelmi holmitól, szórakoztató berendezéstől távol, ráadásul a 12-14 napra kb. 17.000 forintos tábordíjért: mi lenne ez, ha nem mai kor lázadása? - fejti ki az elmélet lényegét.

Solymosi arra kérdésünkre, hogy vajon elegendő megbecsülést kap-e a társadalomtól a cserkészet, mint mozgalom, és az önkéntes munkával töltött szabadidő, borúlátó választ ad: - Egyértelmű válaszom, hogy nem kap. Sokkal többet kellene tenni minden oldalnak érte. A vezetőképzésünk igen komoly próbatétel, és elég jól átgondolt és felépített tudásanyagot adunk át. Ennek elismertetése lenne kívánatos, de közben nem szeretnénk egy nyílt képzésként bevezetni a piacra. Önkéntes munkásaink a szabadságuk keretére foglalkoznak mások gyermekeivel. Jó lenne, ha ezt a társadalmat szervező erők is jobban érzékelnék, és létezne mondjuk munkaidő-kedvezmény, vagy kikérhető megemelt szabadság-idő.

„A számonkérés nem marad el"

A Regnum Marianum közösségnek két fizetett alkalmazottja van: egy félállású pályázatíró-pénztáros és egy teljes állású irodavezető-titkár. Mint sok civil szervezetnél, előbb önkéntesként dolgoztak a mozgalomban, de munkaidejükön túl továbbra is végeznek nem-fizetett munkát is. - A mozgalom szervezeti arculatából fakadó egyes adminisztratív feladatok (pályázatok, hivatali ügyintézés, levelezés, pénzügyek) az évek során fokozatosan megkövetelték a professzionizálódást. A munkánk lényegét jelentő nevelés területén azonban elvi okokból nem tervezzük az önkéntesség megszűntetését még a legmagasabb posztokon sem. Hasonló alapokon vetettük el a máshol teljesen általános tagdíj bevezetését is. Ingyen kaptuk, ingyen adjuk - mondja lapunknak Elter András irodavezető.

Az önkénteseink számát nehéz meghatározni, alkalomszerűen szinte mindenki részt vesz valamilyen közérdekű tevékenységben. Éveken át tartó, rendszeres önkéntes munkát elsősorban gyermek és ifjúsági közösségek vezetői folytatnak. Havi szinten átlag 20 órát töltenek ezzel, ha a táborokat nem számítjuk. Más, a nevelőmunka háttérét biztosító önkénteseinkkel együtt számuk valahol 300 körül lehet - tudjuk meg Andrástól. - A közösségvezetői munkát a hagyomány sodrása, saját gyerekkori élmények, a barátok részvétele a közös munkában már önmagában is ösztönzi. Természetesen a kezdeti motívumok később megfakulnak, a lelkesedés és az rendelkezésre álló energia sokszor hullámzik, ezért folyamatosan szükséges a külső ösztönzés, lelkesítés, köszönet, időnként kritika. A vezetőknek is vannak vezetői, a tagszervezeteink és korosztályos rétegeink élén álló helyi- illetve rétegvezetők. Ők vezetői összetartásokkal, tréningekkel, személyes beszélgetésekkel igyekeznek lelkesíteni és segíteni az általuk összefogott vezetők munkáját. Népszerű az augusztus végén megrendezett VT (Vezetők Találkozója), ahol továbbképzés mellett lehetőség van a közös sportra, kötetlen beszélgetésre és ünneplésre is. Itt történik ugyanis minden évben a rangos Év Vezetője díj átadása. - mondja András.

Arra a kérdésünkre, hogy számon tudják-e kérni az önkénteseken az elvállalt feladatokat, András egyértelmű igennel válaszol: - Mivel gyerekek nevelésével foglalkozunk, óriási a felelősségünk. Ha a vezetők elfogadják a megbízatást, azzal azt is vállalják, hogy példaképek lesznek. Ezt a felelősséget számon kérjük tőlük. Ha valaki rendszeresen nem tud megfelelni az itteni kötelezettségeinek, megkérjük, végezzen életállapotának, képességeinek megfelelőbb munkát. Szerencsére a többség erejét felmérve, felelősen vállal feladatokat. Ennek tisztázásában segítenek a most már kötelező képzéseink, ahol ugyan kapnak motivációt, de a számonkérés sem marad el - szögezi le az irodavezető.

„Egymásra tud találni a feladat és az önkéntes"

Évről évre erősödő önkéntes jelenlétről számol be Koncz András, a HÁLÓ - Katolikus Közösségek Hálózata egyik vezetője. - Az utóbbi időben jobban megszólítjuk, jobban tartjuk az önkénteseinkkel a kapcsolatot, így egymásra tud találni a feladat és az önkéntes. A találkozóinkat gyakorlatilag csak helyi önkéntesek - az úgynevezett bogozók - szervezik. Az elmúlt években kezdtünk el számukra felkészítő hétvégéket szervezni; belső kiadvány is készült „Bogozói kézikönyv" címmel. Egy ilyen hétvége tréning és lelkigyakorlat egyszerre. - avat be minket a részletekbe András.

A HÁLÓ-nak Budapesten három, Erdélyben két alkalmazottja van, de korábban egy sem volt. - Amikor az volt a kérdés, legyenek-e fizetett alkalmazottak, többen tartottak attól, hogy esetleg ez ártani fog az ügynek, és a személyes kapcsolatok eltűnésével fog járni, de szerencsére ez nem így történt - mondja András.

„A pénz ártana az ügynek"

A Szentjánosbogárnak nincs fizetett alkalmazottja; minden munkát önkéntesek végeznek. - A későbbiekben sem szeretnénk, ha a pénz, mint motiváló erő megjelenne a Bogárban; úgy gondoljuk, ez ártana az ügynek - mondja lapunknak Berecz Rita.

Berecz szerint nem nagyon szükséges motiválni a Szentjánosbogár önkénteseit, mivel ők magukat motiválják. - A bogár önkénteseinek többsége már gyerekkorában bogár-táborokba járt, belenőttek a közösségbe: nem munkának fogják fel a Bogárban való tevékenykedésüket. Nem kérjük számon központilag senkin az elvállalt feladatot; a konkrét program és azon keresztül a programon résztvevő emberek viselik az esetleges következményeket - bár nem sok példát tudnék felhozni ilyen esetre - mondja Rita.

„Nincs más rajtunk kívül, aki megcsinálja"

Hasonlóan csak önkéntesekkel dolgozik az Elő rózsafüzér zarándoklat. A Bapestet körülfonó imalánc főszervezője, Dr. Molnár András szerint a rendezvény nagyon jó példa arra, hogyan lehet műhely jelleggel tervezni úgy, hogy mindenki saját lelkesedését, tudását és kapcsolatait adja bele a közösbe. - Ha akad egy feladat, mindig az a tudat vezérel bennünket, hogy ahhoz, hogy az Élő rózsafüzér sikeres legyen, ezt most meg kell megcsinálnunk, mert nincs más rajtunk kívül, aki megcsinálja. Az embereket az motiválja, hogy mindenki elkötelezett a zarándoklat sikere iránt. Fontos a közösség és a személyesség, mint motivációs tényező - mondja a főszervező.

Amikor arról faggatózunk, mit tart a legnehezebb feladatnak, Molnár a következőt válaszolja: - Tapasztalatom - és ezt most általánosságban is mondom -, hogy nehezebb olyan embereket találni, akik vezetést vagy koordinációt vállalnak. Általában két véglet van. Az egyik, aki állandóan impulzusokat kér, mindent újra megkérdez, és mindenben újra eligazítást kér, a másik, aki nagyon önállóan és nagyon elszállva csinál dolgokat: őt nagyon nehéz irányítani és befolyásolni.

„Az önkéntesen kötelező munka látszólag paradoxon"

Érdekes példa az iskolák pedagógiai programjába illesztett szeretetszolgálat. 2005 óta jelentős sajtófigyelem mellett bontakozhatott ki Fényi Gyula Miskolci Jezsuita Gimnázium önkéntes munkacsoportja, melynek lényege, hogy a kilencedikes (14-15 éves) diákokat különböző szolgálatokra osztják be: a választható munkák közt szerepel játékvezetés a közeli óvodában, hátrányos helyzetű gyerekek korrepetálása, vagy beteglátogatás. (Lehet választani hospice szolgálatot is, a haldoklók kísérését, de csakis azoknak, akik kifejezetten erre a területre, szülői jóváhagyással kérik magukat.) Az iskolai önkéntesség ebben az esetben „önkéntesen kötelező" munka, mely bár látszólag paradoxon, a program szerint a diákok tanári ráhatás, vagy külön moralizálás nélkül, önmaguk döntenek a befektetett energiáról, és év végi értékelésük sem hivatalos módon történik, hanem kizárólag a diákközösségben.

A miskolci gimnázium módszerét Arrupe-program néven ismeri a jezsuita képzési rendszer. A XX. század folyamán Pedro Arrupe egykori jezsuita generális (élt 1907-1991, baszk családban nevelkedett, 27 évi, japán misszionáriusi élet után 1964-től a Jézus Társaságának általános elöljárója) állította középpontba a szociális gondolkodást az oktatásban; ő fogalmazta meg „a másokért élő ember" eszményét. Ennek alapján a jezsuita pedagógia lényege másokért, a közösségért, vagy éppen segítségre szoruló idegenekért élő embereket nevelni. Az erre vezető módszertanban találták célszerűnek az önkéntességet, melyet (mint a miskolci példa mutatja) már egészen fiatal kortól gyakorlattá lehet tenni. Az életkor nem mindegy, mivel a modern világ számtalan kaput nyit a kényelmesedés felé, így a személyiségfejlődésben korán érdemes szembenézni a szolgálattal, segítő feladatokkal.

Középkori babona vagy okkult, ezoterikus, New Age-es valóság az angyalok és démonok léte? Ha léteznek, hogyan érzékelik az időt, a teret, miként tekintenek az anyagi világra? Tudnak-e segíteni, esetleg ártani nekünk?

Az angyalokban és démonokban való hitet általában a „középkori babonák" közé sorolják, mert az ilyen jelenségeknek valamiért a középkor lett a szimbóluma, holott az ember ősidők óta hisz különböző jó és rossz szellemi erők létezésében. Persze ha szellemi erőket mondunk, rögtön kevésbé tűnik letűnt idők meséjének a dolog, mintha ördögről és angyalról beszélünk, de hát valahogy csak meg kell nevezni őket.

Ma már nem szokás hinni ilyen lényekben, ugyanakkor sok minden másban, okkult és babonás izékben, ingában, jóslásban ugyanúgy hisznek az emberek, mint régen. A felvilágosult huszonegyedik század semmivel sem kevésbé babonás, mint a korábbi századok. Peter Kreeft kötete, az Angyalok és démonok - Mit tudhatunk róluk?, amelyet a Szent István Társulat adott ki az idén, a Biblia és az egyházi hagyomány fényében próbál választ adni a címben feltett kérdésre. A szerző számos következtetést is levon: ha az angyalok és démonok nem időben élnek, akkor a bukott angyalok mikor mondtak nemet Istenre? Kreeft szerint teremtésük pillanatában döntenek Isten mellett vagy ellen, és azért visszafordíthatatlan a döntésük, mert nincs előttük ismeretlen, teljesen tudatosan tudnak nemet mondani, szabad akaratukból kifolyólag.

Nem mondhatjuk, hogy az angyalok rendekbe szerveződése (kerubok, szeráfok stb.) csupán a középkori hierarchikus társadalom kivetítése, hisz akkor egyenlőségük is csak a mai, egyenlőségelvű társadalom projekciója volna. Kreeft egyébként úgy gondolja, hogy ahogy vannak tehetséges és kevésbé tehetséges emberek, ugyanúgy az angyalok sem egyenlőek: szent rend van köztük. Ennek legalacsonyabb fokán állnak az őrangyalok. A legkiválóbb angyalnak Lucifert teremtette Isten, de ő gőgből nemet mondott, így lett Sátán, az alvilág fejedelme.

Szóba kerül az angyalok és démonok ábrázolása is, amely természetesen szimbolikus. Azt azonban ne gondoljuk, hogy jelenések csak a régmúlt ellenőrizhetetlen történeteiben fordulnak elő. Nem annyira köztudott, de ma is működnek ördögűzők. A hozzájuk fordulók többségét pszichiáterhez küldik, de azért akadnak bőven olyanok is, akiknek éppen az ő segítségükre van szükségeük. Olvassuk csak el Gabriele Amorth, Róma ördögűzőjének könyveit (Egy ördögűző tapasztalatai; Egy ördögűző újabb tapasztalatai; Ördögűzők és pszichiáterek). Esetleg Gál Péter New Age és kereszténység című művének a függelékét, vagy Kovács Gábor Mágia és hit című kötetét.

Írta: Szántai Tamás

Mindenki az Istentől lop. Ez a sommás megállapítás Wass Albert: A funtineli boszorkány című könyvében olvasható. Civilizációba hanyatló kultúránknak ez a mondat túl nyers, erős, egyértelmű. Ezért vegyük fel az írástudó pózát, és írjunk még sok okosságot! Például arról, hogy a köz- illetve magán jelzőkkel milyen szópárokat alkothatunk:

közügy-magánügy
köztulajdon-magántulajdon
közterület-magánterület
közvélemény-magánvélemény
közélet-magánélet

Eddig jó. Az ember megnyugodna, mégiscsak jó ez, logikus, a világ teljesen felosztható közre, meg magánra. Nem kell rögtön sommáskodni. Csakhogy: magángazdász, köznyomozó, magáníró. Hö?

Úgy tűnik, a mi egykor Egy volt, az kettévált: köz-re és magán-ra. S hiába a nyelvi logika, legalább három példa árulkodik arról, hogy a szétválasztás tökéletlen. Mondhatjuk, hogy mindez az én magánügyem. Így is van. Mindaddig, amíg az IGEN közre nem adja.

Szerző: Szántai Tamás

Manapság koplalunk, diétázunk, fogyókúrázunk, ahelyett, hogy böjtölnénk. A böjt persze veszélyes, hiszen a böjtölő azért mond le az anyagi táplálékról, hogy a lelki tápláléknak helyet adjon. Iránya tehát függőleges, míg az anyagelvű fitnesz-barbi, vagy szcientifista anyagot cserél anyagért, így aztán megmarad az anyagcsere szintjén.

A böjttel is lehet célt téveszteni, amit az alábbi vicc példáz:

Két szerzetes beszélget:
-Tegnap látomásom volt.
-Mióta böjtölsz?
-Két hete.
-Ja, úgy könnyű.

Az emberi táplálkozás kulcseleme a húsevés. A hatnapos teremtéstörténet kimondja a táplálkozásról, hogy ember és állat egyaránt vegetáriánus! Szöveg szerint: "Ímé néktek adok minden maghozó fűvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül... A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyekben élő lélek van, a zöld fűveket adom eledelűl."

Az ember tehát a maghozó füvek magját, és a maghozó gyümölcsöket eszi, míg a szárazföldi állatok a zöld füveket eszik, azaz legelnek. Tiszta sor, sonkás-kolbászos pizzával nem lehetett meggazdagodni az aranykorban. A vízözön után Noé új táplálkozási parancsot kap: "Minden mozgó állat, a mely él legyen nektek eledelűl; a mint a zöld fűvet, nektek adtam mindazokat." A szöveg alapján Isten nem az embernek rendelt maghozó füvekhez, és gyümölcshöz adja bővítményként a húst! Erős szóval élve, Noé az eredetileg állatoknak rendelt étrendet, a zöld füvet bővítheti a hússal, nem pedig az emberi étrendet.

Ez a mozzanat elképesztő üzenetet hordoz. Megfejtését ki-ki végezze el. Talán éppen így történt: a teremtés tökéletes műve befejeződött. Isten megáld, megszentel mindenkit és mindent. Az ember és az állat vegetáriánus. Az ember magot, gyümölcsöt eszik, a szárazföldi állatok zöld füveket. Bizony, együtt legel az oroszlán a báránnyal! A világ nem ismeri az ölést. Nincs eredendő bűn. Az ember nyilvánvalóan halhatatlan, hiszen Isten képmása van rajta. Isten széttekint a teremtett világon, mielőtt megpihenne: békesség, szeretet mindenütt. És a Kísértő elkezd ólálkodni az ember körül...

Ami a szabad akaratot és választást illeti, ne feledjük, hogy csak mindenevő teremtmény lehet vegetáriánus. Az őz, a tehén, a kecske nem vegetáriánus, hanem növényevő. Mást nem eszik, nem ehet.

A táplálkozási parancsok aztán folytatódnak, változnak, Mózestől Jézusig. Kérjük hát ezután is, ahogy eddig, hogy "Mindennapi kenyerünket add még nekünk ma".

„A párom" - mutatja be a fiatalember a társaságában érkező hölgyet. Amiből persze nem tudom meg (legalábbis nem értem; na jó, nem akarom érteni), hogy kije is neki ez a nő.

Miért nem azt mondja: „a lány, akinek udvarolok"? Vagy: „a lány, akivel járok"? Esetleg egyszerűen: „a barátnőm"? Természetesen azért, mert egyik sem írja le a pontos helyzetet. Nyilván nem mondhatja azt sem, hogy „a feleségem", ha egyszer nem az. Mondhatná, hogy „a menyasszonyom" - ha erről lenne szó.

De úgy látszik, egyik hagyományos szó sem alkalmas a kapcsolat bemutatására. E hagyományos fogalmak ugyanis olyan helyzetek, illetve folyamatok leírására valók, amelyekben két ellenkező nemű emberi személy fokozatosan elmélyülő kapcsolatba kerül egymással, miközben mindkettő tiszteletben tartja a másik méltóságát. Ebből a fokozatosságból az következik, hogy a lelki kapcsolat és a testi kapcsolat párhuzamosan bontakozik ki, illetve mélyül el. Kezdődik az udvarlással, azaz együtt járással, az ehhez mért visszafogott testi gyengédséggel. Folytatódik az eljegyzéssel, ami nagyobb fokú lelki elkötelezettséget feltételez, és ezzel arányban nagyobb testi nyitottságot enged meg. Majd következik a házasság, a végleges, holdomiglan-holtodiglan szóló döntéssel és az ezzel járó testi egyesüléssel.

Ha felborulnak ezek az arányok, ha kisiklanak a folyamatok, ha sérül a kölcsönös tisztelet - akkor az ilyen emberi viszonyok leírására alkalmas szavak is érvénytelenné válnak.

Akkor gyorsan új szavakat kell találni, valami jó kis fedőszót, amivel megkísérelhetjük elfedni a tényt, hogy felborítjuk az emberi kapcsolatok rendjét, és cinikus módon figyelmen kívül hagyjuk egymás méltóságát.

Ha pontosan akart volna fogalmazni a fiatalember, akkor „párját" így mutatta volna be: „íme a nő, akit dugok, de eszem ágában sincs feleségül venni".

Szerző: Hervai Pál

Gyermekkoromban mindig megütköztem azon, hogy az áruházakban egyes ajtókon a következő feliratot állt: „Idegeneknek tilos bemenet!" Bár azt sem értettem teljesen, mit jelent a „bemenet", a legjobban az „idegen" szón ütköztem meg. Ki az idegen? Én? Miért?

Itt lakom a közelben és itt szoktunk vásárolni, ismerem az eladókat és a pénztárosokat. És különben is, miért hívnak engem idegennek? Nem túl kedves. Biztosan az zavart, hogy valamiből ki vagyok zárva, nekem nem szabad átlépni egy küszöböt, amit másoknak lehet. Most már értem ugyan, hogy miért nem praktikus az, ha bárki beléphetne arra a helyre, ahol pl. a kenyereket sütik, mégis sokszor elgondolkodom azon, hogy hányszor kerülök olyan helyzetbe, amikor olyan szerepben találom magam, amit nem én választottam, hanem kívülről aggatnak rám.

Talán azt is mondhatnám, hogy ilyen szerepekből áll az életünk. Ha bekapcsolom a rádiót, hallgató leszek, ha fölszállok egy villamosra, utas, a munkahelyemen dolgozó vagyok, meg beosztott, esetleg munkatárs. Ha bemegyek egy hivatalba, ügyfél leszek, a cipésznél kuncsaft, a házunkban lakó, a szavazófülkében választópolgár, az orvosnál páciens, az iskolában szülő (ami azért is érdekes, mert nem is olyan régen még diák voltam) és persze a boltban vevő. Akár le is írhatom egy átlagos napomat. Férj, apuka, hallgató, utas, szülő, utas, beosztott, vendég (ha nem viszek magammal ebédet), beosztott, utas, ügyfél (ha még nem zárt be a hivatal), vevő utas, szülő, utas, lakó, férj, apa... Másnap persze kezdődik előröl.

Ezekkel a szerepekkel önmagukban nincs is semmi gond, hiszen a legtöbbet magunk választottuk. A gond az, ha a szerepek között elveszik, hogy ki is vagyok valójában. A szerep által valamilyen osztályba kerülünk, és attól kezdve úgy is illik viselkednünk. „Megkérjük a kedves utasokat, hagyják szabadon a biztonsági sávot, készítsék elő a jegyüket, és szépen csöndben várakozzanak!" „A kedves szülők vigyék el időben az udvarról a gyerekeket, és ne tekintsék az óvoda udvarát játszótérnek!"

Amikor megkaptam a szerepemet, át kell vennem a szerephez tartozó viselkedési normát is, és mindent a szerint kell tennem, még akkor is, ha adott helyzetben én másképpen viselkednék Ráadásul a kapott szerep általában alacsonyabb „rangot" kap, mint az, aki a szerepet adja, így mindenféle lekezelő helyzetet el kell viselnünk. Ezért fordulhat elő az, hogy a pénztárosok hangosan így beszélgetnek: „Nem lehet igaz, hogy szombat délelőtt ilyen sok vevő van. Nem értem, hogy miért nem vásárolnak be péntek este."

Mi menthet meg minket ezektől a szerepekből? Talán, az, ha nem a szerepek határoznak meg bennünket, ha bízunk abban, hogy úgy is megtalálhatjuk mi a helyes, ha nem akarunk a külső normáknak megfelelni, és önmagunkat „játsszuk", azt a szerepet, amire teremtve lettünk.

Szerző: Varga Tímea

Az országgyűlési választások hétvégéjén a pszichológia szerelmesei három napon keresztül tobzódhattak a különböző előadásokban, önismereti foglalkozásokban. A 14. Budapesti Pszichológiai Napokon jártunk.

A résztvevők kapcsolatokat teremthettek különleges élethelyzetben lévő emberekkel: ferences szerzetessel, vagy ha az már nem is olyan különleges, homoszexuális fiatallal, drogfüggővel, BKV ellenőrrel. De nem törekszem mindent leírni, hisz áttekinthetetlenül sűrű volt a program. Aki eljött, az a lehetőségek sokaságában megtapasztalhatta a választás nehézségét, ami akár példázhatta életünk lehetőségeinek, az előttünk álló utak sokaságát is, melyek közt szintén nem mindig könnyű döntenünk: merre tovább.

A rendezvény egyik legfontosabb célja a pszichológia népszerűsítése. Ennek megfelelően az előadások egyszerre voltak szakmailag színvonalasak és közérthetők, sőt kifejezetten élvezetesek, szórakoztatók.

Csak morzsákat tudok felvillantani, ezek a morzsák azonban így is sokat jelentettek. Furcsa volt előadásban hallanom gyerekeimről, mint az Y generáció jellegzetes tagjairól. Megtudtam, hogy erre a korosztályra jellemző a multitasking lét, azaz hogy a számítógépnél egyszerre több dolgot csinálnak: írnak, chatelnek, facebookoznak, esetleg mobiloznak stb., miközben még a zene is szól. Ezek szerint ez természetes, más gyerek se komplett - gondoltam, de rögvest az is kiderült, hogy ez az én nézőpontom, ami szintén nem egyedi (X generáció). Sőt, az is kiderült, hogy ezek a fiatalok valószínűleg ugyanúgy megtanulnak ebben élni, mint ahogy elődeik megtanultak autót vezetni, ahol szintén sok dologra kell egyszerre figyelni. Már épp kezdtem megnyugodni gyermekeim jövőjét illetően, amikor az előadó, Tari Annamária ennek a generációnak a majdani nehézségeit kezdte taglalni: szüleikhez képest kevésbé akarnak behódolni a munkahelynek, nagyobb egyensúlyra törekszenek a munka és a magánélet közt, ahhoz viszont, hogy ezt megteremthessék, hogy ne a munkahely uralja őket, hanem fordítva, a lehető legjobbnak kell lenniük. Ez nyomasztó feladat.

Szó volt még e korosztály párkapcsolatában a bensőségesség hiányáról, a tekintély és az alázat megtépázottságáról, melyek pedig elengedhetetlenek a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokban. A kiutat pedig Pál Feri mosolygós szemű előadása - mely a család mentálhigiénés szerepéről szólt - és Dr. F. Lassú Zsuzsának a barátságokról szóló rendkívül szórakoztató előadása mutatta meg. No és hogy tényleg optimistán folytathassam utamat, egy grafológus elemezte írásomat, aki, bárhogy is unszoltam, nem volt hajlandó rosszat mondani rólam.

Mottó: A gyermek közjó. Általa folytatódik az élet, ő a társadalom jövője.

A növekvő potenciális gyermektelenség a szülővé válás (első gyerek) vállalásának nehézségére irányítja a figyelmet. Az általánosan alacsony európai termékenység sok országban számtalan új családpolitikai intézkedésnek nyitott teret. Ezek elsődleges célja, hogy nagyobb népesedéspolitikai hatást fejtsen ki, lehetővé tegye a magánélet, a család és a munka összeegyeztetését (a magas női foglalkoztatást), ne növelje viszont a szegénységet, végül pedig az ország anyagi lehetőségeihez mérten növelje a gyermekek támogatását.

Kiindulópont, hogy a gyermek közügy, és a gyermekneveléshez elengedhetetlen magán-erőfeszítésekhez a közösségnek hozzá kell járulni.

A Népesedési Kerekasztal Lakáshelyzet Munkacsoport javaslatainak összegzése alapján egy új és jól működő lakhatás-támogatási koncepciót kell kidolgozni, ezért kiemelt fontosságot érdemel:

- az otthonteremtés, a gyermeket vállaló (fiatal) családok lakáshoz jutásának támogatása
- a célirányos támogatás, pl. energiatakarékos otthonok kialakítása
- a több generációs családok közeli lakhatásának elősegítése, valamint
- a lakás és munkahely kapcsolata (munkaerő mobilitás) kérdéskörének megoldása

Külön kiemelendő, hogy a jövőben az állam szerepe ösztönző, kezdeményező és célirányos kell hogy legyen, - úgy, hogy ne vállaljon alapvető szerepet a finanszírozásban - s szét kell választani a szociális és piaci eszközöket.

Fontos megjegyezni, hogy a személyi jövedelem-adórendszer ugyanúgy nem tartható fenn, mivel a jelenlegi rendszer hátrányosan érinti a gyermekeseket, azon belül a többgyermekeseket.

Demográfiai tél - az emberi család hanyatlása

www.DemographicWinter.com

A statisztikai adatok szerint a nyugati civilizált országokban a születések száma felére esett az utóbbi 50 évben. Jelenleg a világ 49 országában nem érik el 2.1 rátát, ami szükséges lenne a jelenlegi népesség megtartásához. Európában ez az érték jelenleg 1.3 A becslések szerint 2030-ra Európában 20 millió munkás kéz fog hiányozni. Oroszország várhatóan elveszti jelenlegi népességének egyharmadát 2050-re.

Ki fog dolgozni a gyárakban és a földeken, ha rohamosan csökken a népesség? Kik támogatják a nyugdíjrendszert, illetve gondoskodnak az idősekről? Ki fogja fizetni a most még dolgozók nyugdíját?

Az amerikai dokumentumfilm készítői azt tűzték ki célul, hogy tárgyilagos, közérthető módon bemutatják ezt a sokkoló folyamatot. A helyzet megváltoztatásához szükség van nem csak egyéni aktivistákra, szervezetekre, az üzleti élet szereplőire, de a politikai döntéshozókra, a média irányítóira is, valamint civil és egyházi szervezetekre, hogy a szív és a józan ész alapján a folyamat visszafordíthatóvá váljon.

Saját gyermekeinken látjuk, hogy a házasság intézményét (de bármilyen elköteleződést) egyre nehezebben vállalják fel, a gyerekvállalási hajlandóság egyre csökken (és későbbre tolódik), miközben minden családban nő az idősek száma, akiknek ellátásáról sem a család, sem a társadalom nem gondoskodik megfelelően.

A film rendkívül meggyőző és drámai képet mutat be azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyekkel a népesedési kerekasztal és a Hárim királyfi, három királylány mozgalom foglalkozik. Reméljük, hogy a filmet valamelyik tévécsatorna is műsorára fogja tűzni, felvállalva ennek az égető problémának a bemutatását, netán kiegészítik egy olyan stúdióbeszélgetéssel, ahol a magyarországi szakértők is megerősítik érintettségünket ebben a folyamatban.

Várjuk azok jelentkezését, akik segíteni tudnak a film széles körben történő terjesztésében.

(Demographic Winter: the decline of the human family. SRB Documentary LLC, USA, 2008. 52 min. angol nyelvű, magyar felirattal. www.demographicwinter.com )

Forrás: http://www.3kiralyfi.hu/home/httranyagok

Segítsetek tisztelnünk a liturgiát, ne „prédikáljátok szét" a miséket! Ne nyújtsátok el indokolatlanul a szertartásokat, küzdjetek a giccs ellen! Kérések katolikus papjainkhoz.

Segítsetek nekünk tisztelni a liturgiát!

Hivatásotok központjában az oltár körüli szolgálat áll - segítsetek nekünk abban, hogy a mi életünk alapja is miseáldozatban megjelenő szentség legyen! A misézés, a liturgia legyen számotokra a legfontosabb; ez az, amiben nélkülözhetetlenek vagytok. Ezért kérjük szépen: mondjátok a liturgikus szövegeket számunkra is érthetően és tisztán; ne csúfítsátok el hadarással, motyogással, modoros kántálással. A közösségszervezésben, a hitoktató munkában is szánjatok arra némi energiát, hogy a liturgiát megértessétek, megszerettessétek velünk.

Prédikáció: a kevesebb néha több

Kérjük szépen, ne „prédikáljátok szét" a miséket; ne fűzzetek gondolatmeneteket a liturgia minden mondatához. Hagyjátok hatni a liturgiát a maga tisztaságában! Nem kell mindig valami „kreatívat" kitalálni, nem kell a mise közben kézen fogva körbeállni, karokat emelgetni, rajzolgatni - nem igénylünk semmi ilyesmit, sem a gyerekek, sem a felnőttek. Ötleteitekkel, gondolataitokkal, túlhangsúlyozott személyiségetekkel ne tolakodjatok a liturgia elé!

Ne nyújtsátok el a miséket!

Egy évközi vasárnapi mise időtartama 40-50 perc. Ha ennél több, valamit rosszul csináltok. (Persze más a helyzet a nagy ünnepek szertartásai esetében. Ezeken nem méricskéljük a perceket.) Soha ne a liturgia megcsonkításával takarítsatok meg időt! Ha nem fértek bele az időbe, valószínűleg a prédikáció hosszabb az indokoltnál.

Tisztítsátok meg a templomot!

Óvatosan, tapintatosan, fokozatosan (öreg nénikék érzéseit meg nem sértve), de mégiscsak: tisztítsátok meg a liturgiát és a templomot a giccsektől! Hagyjátok lassan feledésbe merülni az értéktelennek bizonyult népénekeket és beatmise-dalokat, maradjanak meg az értékes régiek, kerüljenek be értékes új dalok, zenék! Nézzetek körül a szobrok és díszítmények között: tényleg mindegyikért kár lenne, ha egy napon eltűnne? (Vagy egy felújítás után nem kerülne vissza a helyére...?) Az értékes művek támogatják a liturgiát, elmélyítik a hitünket, segítik az evangelizációt. A giccsek mindezt nevetségessé tehetik.

Legyetek tisztelendő urak!

Adjátok meg nekünk a lehetőséget, hogy felnézzünk rátok, mint felszentelt személyekre, mint az oltár körül szolgálókra! Hadd tiszteljük személyetekben is egyházunk tanítását, élő hagyományait. Nem kell mindig jó fejnek és lazának lennetek. Legyetek közel hozzánk, de legyetek egy kicsit távolságtartók is, hogy érezzük hivatásotok tekintélyét! Legyetek a barátaink, de legyetek egyben „tisztelendő urak" is!

Fordította: Szilvay Gergely

A "kis Ratzingerrel", Antonio Cañizares Llovera bíborossal, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusával, az Il Foglio című napilap közölt beszélgetést, amit azóta csak "A Cañizares-interjúként" emlegetnek.

Az interjú angol nyelvű változata az Új Teológiai Mozgalom blogján olvasható. Az interjúnak csak a fontosabb részeit fordítottuk le, az olvashatóság kedvéért viszont nem tettük át függő beszédbe.

Feladatom, amiért az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció élére kerültem, hogy újjáélesszem és növeljem a liturgia iránti fogékonyságot a hívek életében és tudatában. A liturgia kell ugyanis, hogy a közösség szíve és középpontja legyen. Amint azt a II. Vatikáni Zsinat mondja, a liturgia a maga teljességében a forrása és lényege a keresztény életnek. Mióta a kongregáció élén vagyok, egyre inkább azt tapasztalom, hogy keményen és kérlelhetetlenül képviselni kell az Egyházban minden kontinensen egy olyan liturgikus megújulást, ami életre kelti az Egyház és a zsinat gazdag örökségét és a 19-20. század liturgikus törekvéseinek nyomdokán jár. Ebben van a mi jövőnk és a világ jövője is. A jövő ugyanis Istenben van, az Istenben való életben, és a tőle származó életben. Ez pedig a liturgiában valósul meg. Csak a liturgiát megélő Egyház képes a világnak nyújtani az egyetlent, ami azt megújíthatja és megváltoztathatja: Istent és az ő kegyelmét. A liturgia Isten jelenléte, abban ő cselekszik, és ezáltal részesedhetünk kegyelméből. Ez az egyetlen dolog, ami megmenthet minket.

XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű motu propriója széles körben engedélyezte a régi római rítus használatát. Sokan úgy értelmezték ezt, hogy azzal a X. Szent Piusz Papi Testvériség (FSSPX) kedvében akart járni a Szentatya. Az FSSPX Lefevbre bíboros követőit tömöríti, aki elutasította a zsinatot és az azt követő liturgikus reformot. Amikor 1988-ban négy papot püspökké szentelt pápai engedély nélkül, önmagától beálló kiközösítés sújtotta őt és a felszentelteket is. XVI. Benedek nagy felhördülést váltott ki, amikor feloldotta az ő kiközösítésüket.

A Summorum Pontificum nagyon fontos a liturgia és az egyház számára. Nem visszalépés, hanem a Hagyomány gazdagságának elismerése, amelynek a liturgia a legnagyszerűbb kifejeződése. Az Egyház nem engedheti meg magának, hogy megfeledkezzen a régi római rítus örökségéről. Az ugyanis a saját maga elárulása lenne. Nem kerülheti meg a liturgia történelmi örökségét. Nem lehet mindent újraalkotni anélkül, hogy ne csonkítanánk meg az egyházat. Ugyanakkor mások a zsinat utáni liturgikus reformot szakításként, és nem organikus megújulásként értelmezték. A zsinat utáni években a "változás" varázsszó volt. Nem felejthetjük el, hogy azoknak az éveknek a világa az embert "teremtőként" fogta föl, ami bajosan egyeztethető össze azzal a nézettel, hogy a liturgiában végső soron Isten cselekszik. Az ember teremtőnek való felfogásán, ami mindennek a szekularizációjához vezet, és amiben Istennek gyakran nincs helye, valamint a változás önmagáért való szeretetén még mindig nem sikerült túllépnünk. Ezért sokak szemét szúrja a régi római liturgia bemutatásának liberalizálása. A Summorum Pontificum végső soron nem csak a liturgiát érinti, hanem az egész Egyházat, akié a hagyomány, az a hagyomány, ami nélkül az Egyház csak egy folyamatosan változó emberi intézmény volna. A zsinat nem szakítás volt a múlttal, hanem annak szerves folytatása, ezt az értelmezést nevezi a pápa "a kontinuitás hermeneutikájának".

Joseph Ratzinger A liturgia szelleme című műve (Szent István Társulat, 2002) már jelezte azokat a törekvéseket, amelyek pápasága központi feladatai közt vannak. A pápa ebben a művében többek között kifejtette, miben látja a liturgikus reform túlkapásait. XVI. Benedek hitet tesz a kelet felé misézés mellett, vagy ha ez nem lehetséges, akkor az oltáron található, vagy mennyezetről belógó kereszt fontosságát hangsúlyozza, hogy Krisztus legyen láthatóan is a középpontban. A pápa hagyományosabb liturgikus ruhákba öltözik, időnként a régi, "háttal miséző" oltárnál celebrálja a liturgiát, a nála áldozók pedig nyelvre áldoznak, térdelve. XVI. Benedek leváltotta II. János Pál szertartásmesterét, és a jóval konzervatívabb nézeteket valló, a tridenti rítust úgyszintén kedvelő Guido Marinit nevezte ki helyette.

A pápa közelebb akar vinni minket - könyve címével élve - a liturgia szelleméhez, hogy meghaladjuk a még mindig erős leegyszerűsítő törekvéseket a liturgiában. Feladatunk követni őt, ha a liturgiából szeretnénk élni, és nem akarjuk elfelejteni a liturgikus örökségünket. Ne feledjük, hogy XXIII. János misekönyve szerint celebrált régi római liturgia Nagy Szent Gergely pápa koráig vagy még korábbra is visszavezethető. Mégis számos nehézséggel kell szembenézniük azoknak, akik a régi rítus szerint ünneplik a liturgiát, mivel sokan zsinat előtti, vagy ami még rosszabb, zsinatellenes szellemiséget tulajdonítanak nekik. Aki ilyennel gyanúsít valakit, az nem érti a folyamatosság elméletét, és a zsinatot inkább szakadásként értelmezi.

Az istentiszteleti kongregáció egy évvel ezelőtti konferenciáján foglalkozott az új liturgikus mozgalom hirdetésének szükségességével is, ami a zsinat és XVI. Benedek tanításához híven a liturgiát helyezi az egyház és a keresztény ember életének középpontjába. Fel kell számolni ugyanis a még mindig gyakori liturgikus visszaéléseket; ezért adta ki pár éve a kongregáció a Redemptionis Sacramentum című dokumentumot. Ha mi, katolikusok, adni szeretnénk valamit a világnak, a legfontosabb, hogy ezeket a visszaéléseket felszámoljuk. Újjá kell élesztenünk a liturgia valódi szellemét. A liturgikus "kreativitás" (a liturgia össze-vissza alakítása a pap és a hívek kénye kedve szerint) a liturgia szekularizációjához és megszűnéséhez vezet, mivel ellentétes a liturgia természetével.

Nem felejthetjük el, hogy a zsinat nem törölte el a latint, mint a liturgia nyelvét. A latin továbbra is a rítus tiszteletreméltó nyelve. Fontos kérdés az, hogy kelet felé ("háttal"), esetleg kereszttel az oltáron misézünk, fontos kérdés a térden és nyelvre való áldozás kérdése és a gregorián ének használata is, mivel mindegyikük kapcsolatban áll a liturgia szellemével. Amikor részt veszek a Szentatya által celebrált szentmisén, újra és újra meggyőződöm róla, hogy ezek fontos felvetések. Hiszen a liturgiának meg kell erősítenie a hitet abban, hogy Krisztus valóban jelen van az Oltáriszentségben, ami Isten ajándéka, és ami által Ő cselekszik.

Antonio Cañizares Llovera 1945-ben született. Teológiából szerzett doktorátust, szakterülete a katekézis. II. János Pál 1992-ben nevezte ki Ávila püspökévé. 1996-tól granadai érsek és a Hittani Kongregáció munkatársa. 2002-től 2008-ig toledói érsek és Spanyolország prímása (ami a toledói érseki címmel együtt jár). 2006-tól bíboros, 2008-tól Francis Arinze utódaként az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa. Ilyen minőségében az előző időszakban többször mutatott be régi rítusú szentmisét. A bíborost apró termete, a pápával való barátsága, gondolkodásuk hasonlósága miatt "kis Ratzingernek" is hívják.